Tisztelt Gyászolók, Krisztusban szeretett Testvéreink!
Imádsággal és részvéttel osztozunk gyászuk fájdalmában.
Amíg élt, mindig féltem Édesanyám elvesztésétől. Emberi szorongás ült a lelkemben, gyengének éreztem magam, amikor egykor majd bekövetkező halálára gondoltam. Hogyan tudom majd ezt elviselni, mi lesz velem, ha ez megtörténik? És eljött az a nap, amikor karjaim között valóban kilehelte lelkét. És el tudtam viselni, Isten erőt adott ehhez. Hiszen lelkipásztorként éppen az a feladatom, hogy másokat gyászukban vigasztaljak, és elhunyt Testvéreimet elbúcsúztassam. Keresztény emberként pedig hitünk alapjáról, a feltámadásról kell bizonyságot tennem. Mély beleérzéssel fogalmazza meg ezt a küldetést egyik református lelkész testvérem:
„Nekünk marad a nehezebb rész, személyes lelki bánatot hordozva örömöt, a teljes Élet fényét, reményét sugározni Isten népének és az Őt keresőknek.”
Elgondolkodtam, hogy papi szolgálatomban milyen sok embert kell megvigasztalnom! Hányszor elmondom, hogy a halál nem megsemmisülés és nem végállomás.
Az elhunytakkal újra találkozunk a dicsőséges feltámadáskor.
Hittel kell elfogadnunk Isten akaratát, aki jól és egyedül tudja, mire van szükségünk. Isten az élet Ura, Ő ajándékozott meg a földi élettel, és Ő határozza meg annak végét is. Élhetett volna még Édesanyám talán évekig is, milyen jó lett volna ez nekem! – gondoltam. De ha elhunytakor tiltakoztam volna a jó Isten akarata ellen, akkor minden hiábavaló lenne, amit teszek, vagy hirdetek. Üres beszéddé válna minden kimondott vigasztalás, sőt hazugsággá, mert olyant mondanék, amit én nem tudok hittel elfogadni.
És ha nincs hitem, akkor azt hogyan hirdethetem? Hiábavaló lenne hivatásom. Ha pedig nem lenne hivatásom, hiábavaló lenne az életem. Gyászunkban is hirdessük az élet győzelmét, várjuk elhunyt szeretteinkkel a találkozást!
Ennek megerősítését szeretnénk átadni minden gyászoló Testvérünknek a Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség munkatársaival és minden lelkipásztorkodó paptestvéremmel együtt.
Krisztus feltámadt – Valóban feltámadt!
Imádságos szeretettel:
Dr. Szederkényi Károly Miklós
c. prépost, esperes, plébános, temetőlelkész
A Katolikus Egyház tanítása a halálról
Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé. Az embert gyötri a fájdalom és a test fokozódó felbomlása, és még inkább a rettegés, hogy egyszer s mindenkorra szűnik meg majd a léte. Igaza van azonban, amikor szívének ösztönzésére irtózattal utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertehull, és végképpen megsemmisül. Az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordja az örökkévalóság magját, amely nem vezethető vissza a puszta anyagra…
A halállal kapcsolatban csődöt mond minden képzelet; az Egyház azonban, minthogy a kinyilatkoztató Istentől vette, állítja, hogy Isten az embert arra teremtette, hogy eljusson egy, a földi nyomorúság határain túli boldog célba. Sőt, a keresztény hit azt is tanítja, hogy az ember nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna, és hogy eljön az idő, amikor a testi halál vereséget szenved, mert a mindenható és könyörületes Üdvözítő visszaadja az embernek az üdvösséget, amelyet ez a bűnével elveszített.
Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész lényével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében.
A győzelmet a feltámadt Krisztus vívta ki, halálával megszabadította az embert a haláltól. A hit tehát, ha szilárd érvekkel együtt terjesztik elő, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövő sorsát illető aggodalmára. Egyúttal lehetőséget nyújt neki arra is, hogy fenntartsa a lelki közösséget Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.
(II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes)
